Lélekmódváltás

Nem biztos, hogy eleget gondolkodunk el azon, hogy normális-e leélni egy egész életet félboldog állapotban, hogy normális-e mindennap alkoholt inni, munkát-hobbit-sportot túltolni, lelkünk és testünk vészjelző hangjait elnyomni?! Normális-e, ha állandó honvággyal élünk, mert nem érezzük otthon magunkat saját magunkban?! Nem minden normális, ami mindennapos, és ami normális, az sokszor nem mindennapos.

Lehet olyan, mint egy fuldoklás: az elején még sokszor tudom jelezni, hogy bajban vagyok, de aztán minél nagyobb a baj, annál csöndesebb vagyok, és annál kevésbé tudok jeleket adni erről. Pillanatokra, mikor a víz fölött vagyok, oxigénhez juthatok – érezhetem, hogy milyen sok jóság van az életemben –, de elzáródom a levegőtől, mikor jönnek a hullámok, melyek az örömeimet is maguk alá temetik, és elérhetetlenné, láthatatlanná teszik.

Mióta az eszemet tudom, illetve már jóval előtte éreztem, hogy a kisbabákkal nekem lesz valami dolgom. Mégis, foglalkozásként nem tudtam volna nagyobb büntetést elképzelni, mint hogy csecsemős nővérnek, óvónőnek vagy tanítónak menjek – körülbelül olyan értetlenül (vajon mi lehet jó abban?!) és emiatt tiszteletteli hálával tekintek ezen szakmák gyakorlóira, ahogy az urológusokra vagy a szülői munkaközösség tagjaira.

nap mint nap keményen megdolgozom magamért! Amelyik énem nem így tette, az kiszolgáltatott volt a környezetének: embereket, helyzeteket, körülményeket okolhattam azért, amik velem történtek.